Patadobogás verte fel az erdő csendjét. Az ösvényen egy fiú vágtatott lopott pej lován, mögötte négy páncélos lovas próbálta utolérni a fiatal tolvajt.
- Megállj, kölyök! Megbánod, hogy kiraboltad az uraság kincseskamráját! – kiáltotta az egyik palotaőr és pálcájával ráhúzott lova hátsójára.
Az őrök minden igyekezetük ellenére lemaradtak a fiú mögött, mert a vértet és láncinget viselő katonákat nem repítették olyan gyorsan a paripák, mint az egyszerű ruházatú fiatalembert. Nemsokára eltűnt a szemük elől. A fiú letért egy másik útra, mely a közeli városba vezetett.
- Na, szépen lehagytuk őket, mi? – vakargatta meg a ló füle tövét.
A paripa vidám nyerítéssel válaszolt új gazdája kérdésére és tovább lépkedett a poros úton. A fiú később megállította az állatot és lepihent egy odvas fa árnyékában. Nézte a legelésző lovat, kicsit lustálkodott – ezt tette minden nap. Járta az országot, élvezte az életet, aztán ha pénze fogytán volt, hát kirabolt egy gazdagabbnak tűnő házat. Nem volt nehéz dolga; amióta csak az eszét tudta, képes volt varázslatokat végezni, így könnyen bejutott bármilyen kastélyba. Nem jelentett neki különösebb munkát az őrség kijátszása. Elővette batyuját és tartalmát a fűre borította.
- Ejnye, Valentin, de szép nyakéket zsákmányoltál…- jegyezte meg félhangosan.
Alaposan szemügyre vette, majd visszacsúsztatta a vászonba.
- Ezért egy kisebb vagyont kapok – feltápászkodott és odaballagott a lóhoz.– Gyere, tegyük pénzzé az ékszert, kezdek éhes lenni.
Egy lendülettel a paripa hátán termett és nekivágott a legközelebbi nagyvárosnak. Délutánra már a kockaköveket koptatták és fogadót keresve bolyongtak a házak közt.
- Hopp, ez megfelelő lesz – ugrott le a nyeregből. - Legyél jó lovacska és várj meg itt! – azzal egy oszlophoz kötötte vezetőszárat.
Kivett egy szobát és elindult, hogy gyalogosan fedezze fel a várost. Nem járt messze a fogadótól, máris talált egy ékszerész boltot. Leporolta és megigazította ruháját, mintha csak egy átlagos polgár lenne, és a vándor belépett az üzletbe:
- Jó napot kívánok – szólt illendőn. – Érdeklődni szeretnék, ezt a becses családi örökséget vajon mennyiért venné meg, ötvös úr? – a szemüveges, ősz férfi elé fektette a nyakéket.
A mester csak egy pillantást vetett a fiúra, majd kezébe vette a drágakövekkel kirakott láncot.
- Ej, de gazdag famíliából származik a fiatalúr… - méregette Valentint. – Honnan van?
A fiatalember bárgyú arckifejezést öltött, mintha nem értené, mire céloz az ékszerész:
- Honnan? Mondom, családi örökség. Még a szegény dédanyám viselte az első bálja alkalmával, mikor dédapámmal találkozott és rögtön egymásba szerettek…
- Jól van, jól van – legyintett az öreg, - a mesédre nem vagyok kíváncsi. Kapsz érte harminc aranyat.
Valentin elcsodálkozott:
- De hát ez megér vagy negyvenet! – csattant fel.
A mester összehúzta a szemöldökét.
- Jó, legyen harminckettő…- próbált alkudozni az ifjú.
- Rendben – hagyta rá az ékszerész és Valentin már perdült is ki az üzletből, nehogy az öreg meggondolja magát.
Visszatért a fogadóba, kifizette a foglalást és laktató vacsorát rendelt, hogy megtöltse üres gyomrát. Mulatozott a helyiekkel, míg belefáradt a táncba, éneklésbe, ivásba, hajnalban pedig felvonszolta magát a lépcsőn és elterült kis szobája ágyán. Délben tért magához, másnaposságát szidva botorkált a mosdóhoz és rendbe szedte ábrázatát.
- Itt kell lennie! Keressétek a tolvajt! – szűrődött be a nyitott ablakon egy parancsot osztogató hang és fegyvercsörömpölés.
- Valahogy ismerős – kapta magára Valentin a fegyvereit.
Beleremegett a lépcső, ahogy a katonák felrohantak az emeletre. Dörömbölni kezdtek a fiú szobájának ajtaján:
- Nyisd ki! Azonnal nyisd ki! Az ékszert akarjuk! Elkapunk és mész a bitófára!
- Azt ugyan nem várom meg! – vetette oda a csukott ajtónak, elhúzta a függönyt az ablak elől és a párkányon termett.
Valentin tudta jól, hogy az ablaka alatt a fogadó fa eresze húzódik végig. Nagyot ugrott és a cserepeken egyensúlyozott, mikor a katonák betörték az ajtót. A fiú épp lecsúszott az eresz tartóoszlopán, onnan látta, amint a katonák egymást taposva lógnak ki az ablakon.
- Ott menekül! – mutatott felé az egyik.
Valentin rögtön felismerte őket: az a négy palotaőr volt, aki végigkergette az erdőn. Sebaj, gondolta, megint lehagyja őket, amint lóra kerül. Berontott az istállóba és előhozta a paripát. Felpattant a hátára és vágtatni kezdett észak felé a főutcán. Hátrafele nézegetett és észrevette a katonák alakját. Nekik is feltűnhetett a fiú, mert gyorsabb vágtára sarkallták lovaikat, nem törődve vele, mi kerül az útjukba. Végigsöpörtek a piactéren, felborítottak néhány kocsit, asztalt. Zöldségek gurultak szét, ahogy elsodorták a ládákat.
- Miért nem maradnak le? – képedt el Valentin – Jaj, ezek levették a páncélt! Így akár utol is érhetnek! Gyorsabban! – noszogatta a lovat.
Ismét hátrafordult és szembekerült az őt üldöző katonákkal. Felemelte jobb kezét és erőt gyűjtött a tenyerébe. A katonákra irányítva elengedte a gömböt formáló energiát. A gömb előttük csapódott az utca kövébe, s a becsapódástól a macskakövek szanaszét reppentek, megzavarva az állatokat. A felágaskodó lovak azonban nem jelentettek elég előnyt a fiúnak. Mivel az őrök továbbra is üldözték, sorra lőtte a gömböket, romba döntve a fél piacot és a főút mentén a házakat. Végül a katonák lemaradtak mögötte és Valentin kinyargalt a városból, egyenesen az erdőbe. Jó sok varázserőt elhasznált, mégsem érezte fáradtnak a tagjait. Lépésbe vette vissza a tempót és bemerészkedett a fák közé. Jó messze járt a várostól. Csak nézelődött a napsütésben fürdő erdőben, tetszett neki, milyen friss körülötte minden. Egész elmélázott, észre sem vette, hogy ismét egy ösvényre tévedt. Fogalma sem volt, merre jár. Odébb, a fák között egy falut pillantott meg. Egyik oldalán szántóföldek húzódtak, a közelben patak csörgedezett.
- Itt nem fogok értékes zsákmányt találni – méltatlankodott és továbbhaladt az ösvényen.
Szürkület jelezte az éj közeledtét, a fiú igencsak elgondolkodott, hol tölthetné az éjszakát. Úgy döntött, letáborozik egy fa tövében. Hosszasan bámulta a csillagokat, majd elnyomta az álom. Másnap folytatta a vándorlást és megint a fák közt bolyongott. Vonzotta az erdő. A puha zöld fű, a kérges fák és csiripelő madarak. Ha nagyon elkalandozott, megrázta a fejét és inkább lova ringató lépéseire figyelt.
Elmúlt már az ebédidő, gyomra korgott, mikor egy tisztásra bukkant a rengeteg mélyén. Közepén egy kis házikót látott. Odaügetett, hogy közelebbről megnézze, de az ajtaja zárva volt. Igen régóta állhatott ott elhagyatottan, mert a zárra vastag, fás szárú növény kúszott fel, levelei beborították az ajtó fa léceinek alját és szára egész a kilincsig felaraszolt. Puszta kézzel nem tudott elbánni a növénnyel, így hát felemelte kezét és a gömbre bízta a munkát.
Nagy csattanással tárult fel a házikó belseje: otthonos helyiség, kis asztal, székek, és egy kényelmesnek tűnő ágy. A szekrény tetejét még váza is díszítette.
- Menj, legelj egy kicsit – tolta odébb a ló oldalát és az állat békés táplálkozásba kezdett az épület körül.
Valentin csak álldogált a küszöbön.
- Miért rombolásra használod az erőd? Élhetnél másképp is.
A fiú rémülten perdült meg a tengelye körül. Egy fiatal lány nézett vele farkasszemet. Kék ruhája a térdéig ért, fehér bőrére omlott hosszú, barna haja. Csak állt szemben a fiúval s nem szólt többet. Megfordult, lassan távolodni kezdett a háztól.
- Várj! Ki vagy?
A lány nem válaszolt. Átballagott a tisztáson és eltűnt a fák közt.
- Mit láttál? Ott voltál a városban is? – Valentin a lánynak címezte a kérdést, de mire a mondat végére ért, már csak magától kérdezett. Hangja elhalkult.
Vajon mit akart ezzel mondani? A fiú tűnődött egy ideig, aztán befészkelte magát a kunyhóba. Leporolta a bútorokat, táskáját nekitámasztotta az ágynak és elindult, hogy felkutassa a kis patakot. Leült a partjára és zsebéből vékony kötelet, meg horgot vett elő. Három halat sikerült kifognia, majd ismét a házhoz bandukolt. Tüzet rakott a tisztáson és megsütötte őket vacsorára. A lovat éjjelre bekötötte a ház mögötti apró istállóba, és ő is aludni tért. A következő napok békésen teltek. Valentin gondolatai a lány körül jártak, aki azóta sem bukkant fel.
Egyik nap kint üldögélt a ház előtt, a szellő borzolta rövid haját, nézegette az égen úszó bárányfelhőket. Egyszer csak kiáltozásra lett figyelmes. Fülelni kezdett. Úgy hangzott, mintha valaki segítségért kiáltott volna. Kíváncsisága legyőzte óvatosságát, megindult a hang irányába. Az erdei ösvényen egy középkorú férfi üldögélt és lábfejét tapogatta.
- Üdv – szólította meg Valentin, mikor látta, nem kell tartania tőle.
- Ó, fiam, de jó, hogy erre vetődtél… - nézett fel Valentinra – a faluban lakok, de képtelen vagyok egyedül hazajutni, ha nem tudok lábra állni. Megsérültem.
- Halász vagy? – kérdezte, mikor látta az ember hátán a bőr zsákot. Vízzel volt tele s néhány hal úszkált benne.
- Igen – felelte a sebesült – ebben a gyökérben botlottam meg – mutatott a talajból kuszán kilógó gyökércsomóra. – Kérlek szépen, támogass engem hazáig. Megtarthatod a halakat, csak hagy ne kelljen ez erdőben töltenem az éjszakát.
Valentin elgondolkodva bámult maga elé. Megszánta a halászt.
- Itt lakok a közelben. Először is menjünk a házhoz, ez a víz kevés a halaknak ahhoz, hogy estig lubickoljanak.
Lehajolt és hátára vette a szerencsétlenül járt halászt. Visszatért vele új otthonába, leültette a kertben egy székre és friss vizet adott a halaknak. Ismét a halászhoz fordult:
- Vedd le a cipőd, hagy nézzem, mi történt a lábaddal.
A vendég megmutatta lilára színeződött és megdagadt lábát, a fiú pedig fölé tette a kezét és gömböt formált. Azonban ez a gömb nem azért formálódott, hogy romboljon: a fiú erejét most arra használta, hogy segítsen a férfin. Az meglepődve vette észre, hogy a duzzanat eltűnik és megint olyan könnyen mozog a végtagja, mint a baleset előtt.
- Kész – közölte Valentin.
A halász nem győzött hálálkodni:
- Fiam, hogyan köszönhetném meg? Micsoda nagy segítség ez nekem, tovább tudok dolgozni és ellátni a családom!
- Valentin a fejét rázta:
- Nincs szükségem semmire…
- Legalább a mai zsákmányom fogadd el! – kérlelte a halász.
Végül a fiú elfogadta a halakat cserébe a jótettért. A férfi hazaindult és Valentin figyelmeztette, legközelebb legyen elővigyázatosabb. A halász boldogan integetett neki vissza s a fiú is emelte a karját, hogy viszonozza a búcsúzást. Ekkor furcsa, ismeretlen érzés fogta el: most az egyszer nem úgy válik el valakitől, hogy menekülnie kell. Ezúttal nem tett semmi rosszat. Jobban érezte magát, felszabadultabb lett, ráadásul ennivalóról sem kellett gondoskodnia.
Eltelt egy hét, a fiú már nem is emlékezett a férfira, mikor éppen a fűben lustálkodott és azon töprengett, mikor induljon útnak, hogy pénzt szerezzen változatosabb ételekre. Fűszál lógott ki a szájából, kardja odébb feküdt mellette a növények közt. Lépések zajára lett figyelmes. Villámsebesen elkapta a kard markolatát és felült, nekiszegezve a fegyvert egy asszonynak, aki a gyermekét tartotta a kezében és könnyes volt az arca. Valentin gyorsan leeresztette a pengét:
- Mit akarsz? – kérdezte gyanúsan méregetve a nőt.
Az asszony kopott ruhát viselt, ugyanolyan anyagból, mint a kisfia, aki a karján feküdt. A fiúcska legfeljebb három éves lehetett.
- Bocsásd meg nekem, amiért nyugalmadat megzavarom – törölte meg az arcát hosszú ruhája ujjába, - kérlek, kérlek, segíts az én kicsikémen!
- Mi? – nézett rá meglepetten a fiú.
A nő elmondta neki, hogy a halász, miután hazatért, mindenkinek elmesélte, hogy a házban, amelyben évekkel ezelőtt egy idős asszony lakott és mindenkit meggyógyított, aki felkereste őt, most egy olyan fiatalember költözött, aki talán az ő leszármazottja. Valentin először visszautasította, hogy bármi köze is lenne az öreg hölgyhöz, de azt nem tagadta meg, hogy a kisfiún segítsen. Mérgező gombát evett meg véletlen, mikor a társaival játszott, és a többiek kiabálására megjelenő anyja még időben el tudta hozni a kunyhóhoz. A gyermek most eszméletlenül lógatta tagjait. Valentin előhívta a csodatevő gömböcskét és a kisfiú perceken belül magához tért. Kinyitotta a szemét és megköszönte az ifjúnak, hogy megszabadította a kínzó gyomorgörcsöktől. Az édesanya a fiú karjára akasztotta magával hozott a táskát:
- Hálásan köszönöm, amit a fiamért tettél - fogta meg a kezét, - fogadd el ezt a kis apróságot.
Az asszony nem várta meg, míg a fiú tiltakozásba kezd, kézen fogta kisfiát és elindultak a faluba. A fiúcska még visszaintegetett a ligetes fák közül, mosolygott Valentinra, aki kezdte úgy érezni, hogy az élete fölött átvette valami az irányítást. Belenézett a táskába és illatos kenyeret, füstölt sonkát meg házi sajtot talált benne. Ránézett tenyerére és azon csodálkozott, egyetlen mozdulattal mennyi segítséget képes adni másoknak. Töprengésében lova zavarta meg, ahogyan hozzáért legyeket hessegető farkával.
- Hé, te is úgy gondolod, hogy nem szükséges még útra kelni? – tette fel a kérdést, de választ nem várt az állattól.
Az asszony által hozott ínycsiklandó étkek napokig kitartottak. Valentin nem volt kapzsi ember. Egész nap csavargott az erdőben. Egyik délután körbenézett a házban és talált néhány festményt, amik a tisztást ábrázolták. Kiakasztotta őket a falra és tovább kutatott. Meglelte a festéket, vásznat, ecseteket is, majd kedvet kapva a művészethez, kivitte a széket és a festőkeretet a ház elé.
- Gyere, gyere csak ide egy kicsit – húzta bele a látképbe a lovat. – Úgy, ni. Te leszel a modell. De nehogy megsértődj, ha nem lesz mestermű a kép! – nevetett és nekilátott a munkának.
Órák teltek el, lassan alakot öltöttek a fák a vásznon, megjelent egy legelésző ló alak és Valentin teljesen belefeledkezett a festésbe. Épp a kész művet nézegette, mikor a szeme sarkából meglátott egy idegent közeledni. Nem mozdult, sejtette, hogy szívességet kérni jön a falusi öltözetet viselő ember.
- Szép napot, kedves Gyógyító! – hajolt meg Valentin előtt az idegen – Nagy kérésem lenne hozzád! Hálás lennék, ha ma a házam vendége lennél és beteg feleségemen segítenél…
A földműves beszélt Valentinnak a nő gyenge állapotáról, s megkérte, nézze meg, lehet-e segíteni rajta. Addig könyörgött a fiúnak, míg az beadta a derekát. Felült a lóra és követte a férfit a faluba. Alig két kilométert kellett poroszkálni a településig. Apró házak szegélyezték a falu utcáit, gondosan ápolt konyhakertek zöldellettek az épületek mögött. A szántóföldeken aranyló búzát ringatott a szél, itt-ott pedig másféle növények tarkították a látképet.
- Otthonos falu – jegyezte meg Valentin.
Mikor odaértek a földműves lakásához, a férfi bekísérte a fiút. A felesége sovány, magas nő volt, sápadtan üldögélt az ágy szélén. Kedvesen fogadta a vendéget, bár fogalma sem volt, Valentin mit keres a házukban. A férje elmagyarázta neki, hogy a fiú különleges képességgel rendelkezik és beleegyezett, hogy megpróbál segíteni évek óta lassan romló állapotán. Az asszony igen megörült. Valentin neki is előhívott egy gömböt és a nő egy ideig a kezében tartotta a fénylő kis képződményt, aztán a gömb beleivódott a bőrébe és eltűnt. Pár perc múlva a földműves felesége kivirult: sápadt arca felderült, nyújtózott egyet és máris több erőt érzett magában, mint azelőtt bármikor.
Valentin éjszakára a férfi házában maradt. Bőséges vacsorát kapott, kényelmes fekhelyet, és igen jól érezte magát másnap. Kipihenten búcsúzkodott vendéglátóitól. A férfi a konyhakertbe ment, hogy némi friss zöldséget szedjen össze Valentinnak.
- Nem is tudom, mit mondjak – szabadkozott az asszony halkan a fiúnak. Megálltak a bejárat előtt, míg a földműves a terményeket pakolta a fiúnak – Az igazság az, hogy mint láthattad, nincs még gyerekünk… noha jól élünk, eddig nem lehetett. Azzal, hogy segítettél, most valóra válthatom ezt a kívánságomat. Köszönöm neked – a nő letörölte arcáról örömkönnyeit.
Valentin megnyugodott, ahogy elnézte a földművest és a feleségét. Minden rendben lesz.
Az ő élete is kezdett egyenesbe érni. Barangolt kicsit az erdőben, majd hazatért. Igen, haza. A kis kunyhó a tisztáson lassan az otthonává vált. Észre sem vette, mennyire megszerette ezt a vidéket, s most egyszerre tört rá minden kellemes érzés. Bőségesen élt abból, amit a falusiaktól kapott. Általában eljöttek hozzá a betegek és kérték, gyógyítsa meg őket, viszont előfordult, hogy nem tudtak vállalkozni a hozzá vezető útra. Ilyenkor egy családtag jött el Valentinhoz és a fiú leballagott vele a faluba. Jól tartották, nem háborgatta senki.
Elérkezett az ősz és elmúlt, ahogyan a tél is. Tavasszal az ifjú megint kiülhetett festeni a mezei virágok közé. Mindig a tájat mintázta a vászonra. Számtalan képet festett már a paripáról, a fákról, a patakról. Egyszer aztán ragyogó ötlete támadt: a lány alakját festette le, mintha ott ülne a virágok között. A képről a valóságba tekintve hiányérzet kerítette hatalmába. Megunta, hogy folyton egyedül van. Abbahagyta a festést és inkább az erdőben andalgott, mikor épp nem volt más dolga.
Egyik délután a fűben heverészett hanyatt, mikor lépteket hallott. Hasra fordult. A földön könyökölve felnézett, de nem látott mást, csak a Nap sugarait, amint a szemébe világítanak. A látogató nyilván észrevette ezt és odébb lépett. Eltakarta a pislogó fiú elől és Valentin azt hitte, képzelődik. A lány állt előtte és egy kisfiú kezét fogta. Haja még hosszabb volt, mint mikor először látta, ruhája hófehér vászonból készült, egyszerű, nyárias viselet.
- Üdv – ugrott fel rögtön. – Minek köszönhetem a látogatást?
- Gyógyíts meg engem is – szólt a kisfiú, - kérlek!
Valentin bólintott:
- Fáj valamid? Beteg vagy?
- Az öcsém, Benjamin – mutatta be a legénykét a nővére. – Eltörte a kezét és a csont rosszul forrt össze. Nem mozog a bal keze.
Valentin szemügyre vette a kérdéses területet:
- Valóban – helyeselt, - így nem lehet játszani…
Kezébe vette a csöpp kart és fölé emelte a tenyerét. A gyógyító gömb alakja lebegett az ujjai közt, majd a gyerek sebhelyes karja elnyelte, és azonnal ép végtaggá alakult.
- Ezt anyám küldi hálából – nyújtott át a lány egy csomagot Valentinnak.
- Köszönöm, de nem fogadhatom el.
- Miért?
A meglepődött lány nem értette, miért nem értékeli a fiú a család háláját.
- Nem fogadhatom el – magyarázta Valentin, - mert én szeretnék kérni valamit: örülnék neki, ha néha eljönnél hozzám. Szeretnélek lefesteni.
A lány bólintott.
- Hogy hívnak? – Valentin hónapok óta szerette volna már feltenni ezt az egy kérdést.
- Jessie.
- Jessie, szeretném megköszönni, amit az elmúlt évben mondtál nekem. Igazad volt, lehet élni másképp is – azzal meghajolt, hogy kifejezze nagyrabecsülését.
A lány ígéretet tett, hogy nemsokára meglátogatja őt, majd hazaindult öccsével. Valentin folytatta gyógyító munkáját, s már nem csak a faluból jártak hozzá a segítségre szorulók. Híre ment a Csodálatos Valentinnak, aki fokozatosan elfeledte, ki is volt valójában. A fiú felnőtt. Később az a katona is felkereste, aki évekkel ezelőtt a nyakék miatt üldözte őt. Talán nem ismerte fel benne az akkori tolvajt, de lehet, hogy csak nem akarta felemlegetni a rég történt eseményeket. Mindenesetre a férfi elégedetten távozott és Valentin úgy érezte, lerótta erkölcsi adósságát a múltja felé.
Már csak egyetlen kívánsága volt: látni szerette volna Jessie-t. A lány azóta nem látogatta meg, mióta helyrehozta kistestvére csontját. Mégis várta, hátha betartja az ígéretét. Később kérdezősködni kezdett a faluban is, de senki sem emlékezett rá. Valentin csalódottan tett le róla, hogy valaha is viszont láthatja.
Egy nap a ház előtt üldögélt és mérgelődött, amiért elfogyott a zöld színű festék. Lova a háta mögött lépdelt és a füvet tépkedte fogaival.
- Mi lenne, ha kékre festeném a füvet? Olyanra, mint amilyen Jessie ruhája volt, mikor először megláttam. – érdeklődött a ló véleményét illetően.
- Szép lenne – hangzott a válasz, és Valentin majdnem leesett a székről.
Döbbenten pillantott hátra és Jessie ott állt mögötte, széles mosollyal szemlélve a fiú félkész festményét.
