Kvsc, kvsc, kvsc… a lány a földön térdelt, a cserepes talajt próbálta kissé lazítani a satnya növények körül. Az ásóféle, ami egykoron még a legújabb generációs számítógépek alkatrésze volt, elhajlott a terheléstől.
- Ez sem jó – hajtotta le a fejét és a körmével próbálta folytatni a munkát. Mikor látta, hogy reménytelen ásó nélkül befejezni a palánták gondozását, felállt, leporolta viseletes szoknyáját és piszkossá lett lábait.
A kis konyhakert az alacsony kerítéssel egy összetákolt faházhoz tartozott. A domb tetejére építették, mellette húzódtak az erdő fáinak első sorai, és a másik oldalon egy kiszáradt legelő emlékeztette rá a kertben álldogáló lányt, hogy nem is olyan rég kecskék, birkák is éltek ezen a vidéken. Persze, ő sosem láthatott ilyen állatokat, mert mire megszületett, már kihaltak; ahogyan később az emberek is.
- Hanna kisasszony, a Nap lemenőben van, a hőmérséklet csökken. Ha nem jössz be a házba, könnyen megfázhatsz – egy fiú lépdelt a kockaköveken.
Pólója, rövidnadrágja szakadtan lógott rajta, de modellszerű kinézetén még így is látszott, hogy igen jó minőségben készítették el. Lábán az emberi bőrhöz kísértetiesen hasonlító bevonat már felszakadt, vezetékek és emberi szövetek lógtak a sebből. A lány mellé sántikált.
- Kazuki…- suttogta Hanna – Kérlek, ne beszélj így! Már csak te maradtál nekem. Tudom, robot vagy, de szeretném azt hinni, hogy nem én vagyok az egyetlen ember, aki a poklot túlélte…
Kazuki, a mesterséges intelligenciával megáldott és napenergiával működő robot társalgási szoftverében keresgélte a megfelelő választ. A lány megtiltotta neki, hogy robotként viselkedjen, így nem használhatott udvarias kifejezéseket, ráadásul gazdája kérésére érzelmeket is kellett mutatnia, mintha valóban emberi lény lenne.
- Már nem fenyeget veszély – próbálta megnyugtatni a lányt,- és amíg én itt vagyok veled, magányos sem leszel.
Hanna odabújt a fiúhoz. Kazuki átölelte, és együtt nézték a naplementében a vöröslő nyugati hegyoldalt. A hegy s a domb közti széles völgyben sok millió ember lakott, de már évek óta elhagyatottan meredtek az égnek a felhőkarcolók, és a kertváros utcái is leginkább szemétlerakóra hasonlítottak. Ennek ellenére Hanna szívesen nézegette a metropolisz romjait. Sokszor képzelte el, milyen lenne, ha az utakon emberek sétálnának, ismét autónak nevezett járművek koptatnák az aszfaltot, no meg az a rengeteg bolt, amik most leharcoltan dőlnek romjaikba, megint nyitva tartanának.
- Holnap szeretnék bemenni a városba – szólt.– Szükségem van ásóra, hogy a szegény kis paradicsompalánták ne haljanak meg. Még a településtől ilyen távol is annyira szennyezett a talaj, hogy tízből csak ketten nőnek fel. Nézd, azok sem bírták a szárazságot. Egy következő alkalommal meg majd vizet is hozunk a patakból, talán nem éget úgy, mint a múltkor. Nagyon savas volt, de ha nem esik az eső, nem tudunk iható vizet gyűjteni.
- Az élettelen palántákat is ássuk el, hagy legyenek táplálékai a többinek, ha lebomlottak – javasolta a robot.
A lány a kerítés mellé fektette az elszáradt növényeket. Nézegette az aszott gyökereket és pergamen leveleket. Könnyezni kezdett, szánta őket a sorsuk miatt. Kazuki a kezét nyújtotta neki és felsegítette. A lány hagyta, hogy a robot bekísérje a házba. Csak egy asztal, két szék és két matrac fért el a házikóban, meg egy szekrény, amibe a létfontosságú holmik kerültek. Miután Hanna megnyugodott, a túlélő-felszerelést kopott hátizsákjába pakolta, majd nekiállt bekötözni Kazuki lábát, nehogy tovább nyíljon a bőr a másnapi túra alatt.
- Ne haragudj, nincs több fertőtlenítőszer – szabadkozott, miközben a fáslit a fiú bokája köré tekerte,- holnap a gazdabolt meg a ruhakereskedés mellett keresünk egy gyógyszertárat is…
- Sajnálom, hogy miattam keresztül kell verekedned magad a romokon, rossz érzéssel tölt el, hogy nem tudok segíteni neked – vallotta be Kazuki.
Hanna rögzítette a kötést és visszaült az asztalhoz. A sötét beálltával gyertyát gyújtott, s mert nem sok kedve volt aludni, úgy gondolta, beszélget még egy kicsit a robottal:
- Emlékszem, mikor anyám megtanított, hogyan kell ellátni a sérüléseket – mosolyodott el,– közvetlenül az után, hogy ide menekültünk. Anya tudta, hogy az a járvány végzetes lesz, de senki sem volt képes otthagyni az otthonát úgy, ahogyan ő tette. Számítógépek nélkül élni, mikor a robotok mindent megcsináltak helyettük? –az asztal szélére könyökölt és két kezébe tette az állát.
Kazuki csak hallgatta a lány visszaemlékezését. Memóriájában megjelent Hanna mamájának képe. Az asszonyé, aki magával vitte őt a természetbe. Most a lányával él és minden nap tanul valami újat, hála az önképző szoftvernek. Míg Hanna mesélt, gyorsan lefuttatott egy rövid diagnosztikát. A program egy ponton megakadt: fertőzött emberi szövetek a jobb bokánál és két sérült vezeték. Azok, amiknek a bőr anyagának újratermelését kéne végezniük. Hiába próbálta meg elindítani a gyógyító folyamatokat.
- Talán az emberek már nem éltek többé emberként. A mérhetetlen függőségük a gépektől megölte őket – csatlakozott a lány álláspontjához, majd megemlítette – Hanna, két törött vezetéket ki kell cserélni a lábamban.
A lány odacsoszogott a szekrényhez és egy lyukas vödröt vett le a felső polcról. Kuszán kandikáltak ki belőle a különféle alkatrészek, vezetékek, meg az olyan szerszámok, mint a csavarhúzó, fogó, villáskulcs. Sokáig kotorászott a gyertyafény felé tartva az edényt, de nem járt sikerrel:
- Nincs megfelelő – bökte ki végül,– majd keresek a szemét közt, ha a metropoliszba érünk. Mennyire súlyos a helyzet? – érdeklődött.
Kazuki még egy programot elindított:
- Az elemzés szerint két nap alatt elfertőződik. Ó, bocsánat, nem így értettem – arra gondolt, inkább kíméletesebben fogalmazza meg, nehogy Hanna megint sírni kezdjen. Hiszen a tizenkét éves lányok túl fiatalok ahhoz, hogy a halál tudatával kelljen szembenézniük. – Nem baj, ha még két napig javítatlan marad.
Hanna tisztában volt vele, hogy Kazuki élettartama véges. Az igazat megvallva, már kétszer annyi ideje működött, mint amennyit a vásárlási tájékoztatójára írtak. Egykorúak voltak, együtt éltek és aludtak. Ismét beletúrt a vödörbe, de nem járt sikerrel.
- Pihenjünk – mondta a robotnak. – Holnap órákon át gyalogolni kell majd, ha délutánra el akarjuk érni a várost…- nagy levegőt vett és elfújta az összezsugorodott gyertya lángját.
- Jó éjszakát –válaszolt Kazuki.
- Szép álmokat – szólt Hanna, cseppet sem foglalkozva azzal a ténnyel, hogy a robotok nem álmodnak.
Korai napsugarak szűrődtek be az ablakon. Hanna már talpon volt, összeszedte a hátizsákot meg a túrabakancsot. Kazuki mankót készített magának és lassan útra keltek. A robot csak szökdelve-bicegve tudott haladni. Ezzel visszafogta a lány tempóját is, de Hanna úgy bánt vele, mintha ember lenne: többször tartott pihenőt, csak hogy kímélje társát. A szürkület lebegett a betondzsungel fölött, mire elérték a város külső házait. Meghúzták magukat az egyik épületben. A homlokzaton a „Kerületi könyvtár” tábla hirdette, miként szolgált fénykorában az intézmény. Itt legalább nem álltak halomban a csontvázak és a félig megsemmisült holttestek, mint a lakóházak többségében. Hanna az egyik olvasófotelbe fészkelte be magát, Kazuki pedig összegömbölyödött a fotel lábánál. Nem akart eltávolodni a lánytól. Csak egy órácskára kapcsolta ki a nappali rendszereit, s reggel ő ébresztette Hannát:
- Indulnunk kell – simított végig a lány arcán. – Mihamarabb végezzünk a beszerző körúttal. Ez a piszkos hely tele van nyomasztó kórságokkal. Ne nyúlj semmihez! – azzal egy pár kesztyűt nyújtott oda Hannának.
Kibotorkáltak az épületből és beljebb merészkedtek a házak közé. Mindig más és más irányba haladtak, az útba eső boltokból pedig összeszedték a használható eszközöket. A fiú nem tudott átjutni a romokon, eldobált léceken és szemétkupacokon, így Hanna ügyeskedett addig, míg elért a polcokig vagy feltörte a raktárt. Nagy nehezen talált ásót, gyertyákat, majd miután ráakadtak a gyógyszertárra, a fertőtlenítőszert is kihúzták a listáról.
- Már csak műszaki boltot kell találnunk – tette el a táska zsebébe a papír fecnit Hanna.
- Mindenképp szereznünk kell B04-es vezetéket automata belső kapcsolókkal – jegyezte meg Kazuki,- de éjjel nem folytathatjuk a kutatómunkát, és ha nem megyünk haza holnap, ettől az ammóniás levegőtől megbetegszel.
- Nem! – tiltakozott Hanna – Kell, hogy legyen valahol még használható alkatrész. Nézzük meg a működésképtelenné vált robotokat…– próbált kitalálni valamit.
- Tilos használt alkatrészt beépíteni – szögezte le Kazuki. – Ne feledd, a mesterséges emberi szövetek az idő múlásával kikezdik a huzalok bevonatait, meg fertőzéseket is terjeszthetnek!
Hanna egy összeomlott ház téglafalán egyensúlyozott. A robot nem tudta követni őt tovább.
- Egyedül megyek – jelentette ki Hanna,- és még sötétedés előtt visszajövök. Várj meg itt!
Szaporábban szedte a lábait, és maga mögött hagyva útitársát csak reménykedni tudott benne, hogy megleli a megfelelő alkatrészt. Ráadásul rögtön kettőt. Betért az egészen kis mellékutcákba is, átugrotta a hullákat, pihenés nélkül törte be az ép kirakatokat, átgázolt a romokon. Zsákjába gyűjtött minden újrahasznosíthatónak ítélt hulladékot, olyan robotalkatrészeket is, amikről csak feltételezte, hogy egyszer talán hasznát vehetik. Egyre elkeseredettebben küzdötte magát előre, de B04-es vezetéket nem talált.
- Talán mégis helyettesíthetjük mással – mondta félhangosan és aggódva tekintett a barátságtalanul szürkülő égboltra.
Futva botorkált visszafele, kétszer is eltévedt. Egyre feketébbek lettek az árnyak, a Hold fénye csak az utcák közepét világította meg sápadt fényével, és a lány nemegyszer elesett a betont borító szemét közt. Ismét feltápászkodott, futott tovább. Néhány utcával odébb megcsúszott és megrándult a lábfeje. Sírni kezdett.
- Kazuki! – kiáltotta – Hol vagy?
A robot bizonyára nem hallotta a lány hangját, mert válasz nem érkezett. Hanna addig hullatta a könnyeit, míg elapadtak.
- Nem. Nem adom fel – sulykolta magába az újonnan alakot öltő elhatározást. Lassan formálódott, erőt adott neki. Hanna megint két lábra állt. Nem törődött a fájdalommal. Igaz, minden lépésnél kellemetlen érzés nyilallt inai közé, de legalább fogytak mögötte az utcák. Végtelennek tűnő percek elteltével odaért a térre, ahol elvált a robottól. Kazuki már messziről integetett neki:
- Hála az égnek, már azt hittem, elvesztél…
Hanna meg sem állt, rögtön a fiú nyakába ugrott:
- Kazuki!
- Aggódtam érted – ölelte meg a robot. – Menjünk a könyvtárba, napfelkeltével visszatérünk a dombra.
Hanna kavargó érzelmei lecsillapodtak kissé. Együtt lépkedtek a könyvtárig, immár mindketten sántikálva. A lány gyertyát gyújtott s megmutatta az alkatrészeket, amiket a hátizsák mélyén hurcolt magával, a robot pedig egy újonnan begyűjtött ruhadarabot tépett csíkokra, azt benedvesítve tett borogatást Hanna lábára.
- Most már egyformák vagyunk – mosolyodott el a lány. – Mind a ketten csak bicegni tudunk… Ígérd meg, hogy velem maradsz!
- Örökké veled maradok – ígérte. Magához ölelte és megcsókolta. A lány először meglepődött, majd még szorosabban ölelte a fiút.
- Többé nem vagy robot – mondta és nagyot ásított. – Belefáradtam ebbe a mai rémálomba…
- Jó éjszakát – simogatta meg a fejét Kazuki és megvárta, hogy Hanna elaludjon a karjaiban, csak utána engedett magának egy kevés pihenőt.
Hanna és Kazuki egymást támogatva tört utat a metropoliszból kifelé vezető úton. A lány hátranézett, mikor elhagyták a romokat:
- Legközelebb szeretnék a felhőkarcolók közelébe jutni – merengett.- Karcsú alakjukkal az égig érnek, mintha a halottak világába vezetnék azt, aki megmássza őket.
Kazuki a fejét csóválta.
- Aki él, annak még elintézetlen ügyei vannak – hessegette el Hanna gondolatait a túlvilágról.
Habár a kis házat a domb tetején már messziről lehetett látni, csak késő délután léptek be a kapun. Hanna kimerülten rogyott le a székre, Kazuki pedig zöldségeket és besózott halat vett elő a szekrényből, majd vizet töltött a lánynak. Megterített neki, s amíg Hanna pótolta elvesztett energiáit, a fiú kiborította a táska tartalmát.
- Nincs B04-es – szólt.– Viszont van három másik vezeték; ha a kapcsolókat átépítem, össze tudok rakni egy hasonlót – hamar nekilátott a munkának és estére el is készült vele.
Hanna segített kicserélni a sérült részt, de a helyettesítő vezeték hosszabb volt, mint az eredeti.
- Semmi baj – legyintett a fiú,- visszarakom rá a kötést és indítom a programot.
Kazuki gondosan visszatette a fáslit, azonban a folyamat nem működött megfelelő teljesítménnyel. A szövetek gyorsabban mentek tönkre, mint ahogyan azokat pótolni tudta. Hanna fertőtlenítő oldatot készített. Átitatta vele a fáslit és meghagyta Kazukinak, hogy kímélje, amennyire tudja. A fáradt vándorok hamar átadták magukat a pihenésnek, és a csendes, enyhén savas eső kopogására sem ébredtek fel.
- Elkészítettem a reggelid – nyújtotta a tálkát a lánynak Kazuki. Hanna kidörzsölte az álmot a szeméből, majd ő is leült az asztalhoz.
- Köszönöm. Hogy van a sérülésed?
A robot levette a kötést.
- Miért nem javul? – képedt el Hanna – Nem működik…
- De működik – tiltakozott a fiú,– csak a hatásfoka túl alacsony.
- Visszamegyünk tovább keresni! – pattant fel a lány, nem törődve többet a félig elfogyasztott reggelivel, de Kazuki elkapta a csuklóját. Hanna értetlenül bámult rá.
- Tudod, mit jelent emberhez méltón meghalni? – kérdezte csendesen – Kérlek, engedd meg nekem, hogy ha nem embernek születtem, legalább emberként távozzak ebből a világból!
- Megígérted…
Kazuki lehajtotta a fejét.
- Ha tudnék sírni, most látnád a könnyeim. Bocsáss meg! – közel húzta magához és az ölébe ültette. A lány pityeregni kezdett:
- Megteszem. Megteszem, mert így helyes – fogadkozott Hanna. – Ne haragudj, amiért önző voltam és olyat kértem tőled, amit lehetetlen teljesítened!
Órákig bámultak maguk elé. Hanna egyre csak arra gondolt, hogyan köszönhetné meg azt a gondoskodást, melyet évek hosszú során kapott tőle, és erre csak egyetlen lehetőséget látott:
- Mostantól én gondoskodok rólad – szólt.
Kazuki bólintott. Ettől kezdve napokon át a széken üldögélt, mert Hanna nem engedte a ház körüli munkákat elvégezni, majd miután egymaga tette rendbe a házat, a székét is kicipelte a kertbe, hogy a robot elegendő napenergiát gyűjthessen. Együtt gyönyörködtek a naplementében.
A lány ettől kezdve nem tett említést Kazuki romló állapotáról, csak ellátta szétfoszló sebeit, mosolyogva, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Két hét elteltével a robot kezdett mozgásképtelenné válni, majd fokozatosan elveszítette képességit. Mikor már beszélni sem tudott, Hanna akkor is kedvesen beszélt neki a növekvő palántákról a kertben és elmesélte, milyen ügyesen javította meg a kidőlt kerítést. Kazuki apró jelekkel válaszolt a lánynak, aztán elérkezett az idő, mikor már ennyi is nehezére esett. Hanna tudta, hogy a fiú nem érez fájdalmat, mégis sejtette, hogy a lelke tovább szeretne élni. Mindegy, miként. Nem számít, hogy a mesterséges intelligenciát emberi kéz alkotta meg, a végeredmény akkor is egy olyan robot, ami értelmezi az érzéseket és választ is képes adni rájuk. Kazuki csak feküdt az ágyban. Barna szemeivel Hannát nézte, majd lepillantott bekötözött testére és lemondóan megint a lányra emelte a tekintetét.
- Ne sírj – suttogta Hanna. – Itt belül hallom, mit mondasz – mutatott a szíve tájékára. – Én is szeretlek.
Kazuki lassan lehunyta szemét s többé nem nyitotta ki. Rendszerei sorban leálltak.
Hanna eget rengető ordításba kezdett – az a feszültség, ami hetek óta gyűlt benne, most egyszerre tört utat a külvilág felé: Zokogását visszhangozta az erdő és a hegyoldal. Nem emlékezett rá, meddig sírt. Másnap délben tért magához, alig bírta nyitva tartani vörösre dagadt szemeit.
Kazuki élettelenül hevert az ágyon. Leginkább csak egy kupac szemétre hasonlított, vezetékek lógtak ki a kötés alól, ruhája véres volt, sebeiben a mesterséges szövetek bomlásnak indultak. Hanna megkereste azt az ásóra hasonlító nyeles fémlapátot, mellyel édesanyja sírját ásta meg évekkel ezelőtt. Kiment a földkupachoz és nekiállt, hogy mellette készítsen méltó sírhelyet elhunyt barátjának. Egy kis fa vetett árnyékot az apró temető fölé. Hanna néha megállt pihenni, de így is vízhólyagok lepték el kiszáradt tenyerét, mire elkészült a munkával. Maradék erejét összeszedve leemelte Kazuki testét a matracról és támolyogva megindult vele a sír felé. Óvatosan elhelyezte és sajgó hátát, karját tapogatta. Véres kezével összekente a ruháját, de nem foglalkozott vele. Jobban fájt neki, hogy nincs többé kihez szólnia. Betemette a gödröt, földhalmot emelt fölé és egy elszáradt kis növényt tett a sírra.
- Lelked nyugodjon békében – térdelt le mellé és úgy várta meg a naplementét, immár egyedül.
Elvesztette reményeit. Az utolsó ember széles e világban, magányosan, míg csak él… képtelen volt feldolgozni a rászakadó valóságot. Lassan összeszedte magát és megindult a ház irányába. Átgyalogolt a kerten és a kapun kilépve a metropolisz felé vette az útját. Néha megbotlott a göcsörtös talajon, a tájra telepedő sötétben az ösvényről is letért. Egész éjjel a növények közt botorkált. Halálosan fáradt volt, mire hajnalban belesüppedt a lába az útszéli homokba, ahonnan nem maradt ereje kihúzni. Elájult, csak akkor ébredt fel, mikor a Nap már messze fent járt a horizonton. Üres fejjel, gondolatok nélkül állt lábra s ment tovább. Beért a városba, elhagyta a külső kerületek házait. Meg sem állt, míg a magas felhőkarcolók üveg nélküli, fém csontvázait el nem érte. Felnézett az égig érő tornyokra. A napsugarak égették a szemét, kipislogott néhány könnycseppet, majd a bejárat romjaihoz lépdelt. Gyalog vágott neki a megszámlálhatatlanul sok lépcsőnek. Alaposan kifulladt, mire az épület tetejét elérte, kapkodta a levegőt, de kíváncsisága nem hagyta nyugodni: ez az általa ismert világ legmagasabb tornya. Ez vezet a felhők közé… a halottak országa olyan közelinek tűnik… csak lelép a tetőpárkányról a mélybe és…
- Anya… Kazuki…
Hanna nem félt. Hanna örült. Mosoly játszott az ajkán, a szél belekapott hosszú hajába, fodrokat formált szoknyája anyagából. Átlépte a korlátot és a szélső vaslemezen állapodott meg, majd gondolkodás nélkül emelte ismét a lábát, hogy véget vessen az életnek. A semmi nem tartotta meg a súlyát, nagyot lendült a föld felé. Másik lába lecsúszott a lemezről és behunyta a szemét…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése